Hetente több száz emailt kapok emberektől, hogy hogyan tanuljanak meg X nyelven és mutassam meg nekik lépésről lépésre mit kell csinálni. Egy ideig lelkesen írtam a válaszokat, hogy szerintem mit érdemes csinálni, legtöbbször azonban semmi foganatja nincs a dolognak.
Már egy ideje rászoktam, hogy direkt megkérem őket, hogy írjanak 30 nap múlva, hogy mit tartottak be abból, amit tanácsoltam, hogy milyen haszna volt számukra a megbeszélteknek? Ez visszajelzés nekem, hogy tudjam legközelebb mit érdemes másnak tanácsolni.
A szomorú igazság?
Az emberek 95%-a nem, hogy nem válaszol, de még egy “köszi”-t sem dob vissza. Nem arról van szó, hogy betegesen szükségem lenne a másoktól jövő hálára és elismerésre, igazából ez csak egy tény.
Az emberek egészen addig lelkesek, amíg elolvassák a sikertörténeteket, aztán nagy elánnal elhatározzák, hogy na majd most ők is megtanulnak X nyelvet, beiratkoznak tanfolyamokra, könyveket vesznek hozzá, tanárt kerítenek, írnak nekem is tanácsért…
Aztán rájönnek, hogy munkát kell beletenni.
És akkor szépen, csendben el is tűnnek.
Amivel nincs semmi gond – mások vagyunk, mások a prioritások, más élethelyzetben vagyunk. Nem lehet mindenkinek ugyanolyan fontos a nyelvtudás.
Én viszont már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy azoknak szeretnék segíteni, akik tényleg akarnak és nem csak a fotelből akarnak alfa-béta-gamma csodamódszerekkel egy nap alatt a fejükbe szívni három nyelvet.
Szóval egy ideje megválogatom, hogy kinek és mit írok – azért is, mert a sikertörténetekből viszont én is rengeteget töltődöm. Ha tényleg van értelme annak, amit csinálunk.
Lívia ilyen.
Ő a tipikus angol tanuló, aki tudott minden nyelvtant, értett majdnem mindent – megszólalni azonban nem tudott. Elkezdtünk beszélgetni és hamar rájöttem – ő olyan, aki tényleg komolyan gondolja, hogy meg akar tanulni angolul kommunikálni. Három hónapig folyamatos kapcsolatban voltunk, támogattam a háttérből – és az eredmény magáért beszél. Annyira motiváló, hogy mindenképpen meg akartam osztani a történetét.
Ha valaha is problémád volt a megszólalással, akkor ez az írás tetszeni fog. Ha pedig úgy érzed, hogy te is hajlandó vagy beletenni annyi munkát, mint Lívia, akkor mindenképpen olvasd végig a cikket – lesz a végén neked valami.
A “nem tudok megszólalni angolul” -tól a magabiztos társalgási szintig 3 hónap alatt
Történetem az angoltanulással még az általános iskolai éveimre nyúlik vissza. Ugyan mi még orosszal kezdtünk, de apukám javaslatára az angollal is ismerkedtem magántanárnál. Később a gimnáziumban már angolt és németet tanultam, végül maradt az angol az egyetemi évek alatt.
Sajnos akármennyire lelkes és szorgalmas voltam, vagy a tanárok, vagy a módszereik nem hozták meg az eredményt, nem voltam olyan jó angolból, mint amilyen szerettem volna lenni.
Lényegében végigszenvedtem az iskolákat, jó pár nyelvtanfolyamot és persze előbb-utóbb sikerültek a nyelvvizsgák is, de a tudást nem éreztem magamban és egyáltalán nem voltam magabiztos, ha használnom kellett.
És hát az angol üldözött.
Olyan munkám lett, ahol az angol a mindennapjaim részét képezi. Többnyire írásban használom, és ezzel elég jól el is vagyok, de bármikor kellhet, hogy megszólaljak. Sokaknak ismerős lehet az az érzés, amikor inkább nyolcszor kimész kávézni, csak ne kelljen a külföldi egyénnel kettesben maradni, mert akkor a végén még meg kell szólalni! Na, ez voltam én.
Mindig azt gondoltam, hogy a magabiztosságot csak akkor tudnám megszerezni, ha kiköltöznék Angliába, vagy angol férjem lenne.
Persze időről időre volt valami (pl. céges angol, nyelvtanfolyam), amivel karban tartottam az angolomat, de egy bizonyos szintet sosem tudtam átlépni. Hiába tudtam a nyelvtant és volt nagy szókincsem, képtelen voltam megszólalni.
Aztán férjhez mentem, jöttek a gyerekek és mivel főleg otthonról dolgoztam, nem is nagyon izgatott az angolozás. Amennyi kellett, annyit tudtam. Kényelmesen elvoltam vele. Nem voltam rákényszerítve a tanulásra.
Szép lassan elkezdtem visszaszivárogni az irodába. Egyre több napot dolgoztam bent és kevesebbet otthon és bizony előfordult, hogy jöttek külföldi kollégák. Én ilyenkor folyamatosan menekültem, hogy nehogy olyan szituációba kerüljek, ahol beszélgetnem kell velük, mert féltem, hogy akkor nem fog menni.
Na, egyszer csak elegem lett ebből és elhatároztam, hogy változtatok ezen.
Először otthon tanultam egy tanár segítségével, majd egy fél évig IELTS tanfolyamra jártam.
A tanfolyam alatt elég sokat böngésztem a neten és így jött szembe velem Bálint blogja, az Öt év – öt nyelv.
Döbbenet volt, amit ott találtam. Ilyen nincs, ez nem ér!
Én itt küszködök évek óta ő meg évenként egy nyelvet megtanul, lényegében szórakozva. Erre én kíváncsi vagyok.
A legjobban az Effortless English fogott meg a blogon ajánlottak közül, és el is kezdtem ezzel foglalkozni. Utazás közben hallgattam többnyire és vártam a csodát. De mivel csak hallgattam, és max. a kérdésekre próbáltam válaszolni, a beszédem ettől sem lett olyan, amilyenre vágytam.
Bálintnak volt egy online kurzusa, amiben megmutatta, hogy ő hogyan tanul önállóan nyelveket.
Rögtön megvettem és el is kezdtem csinálni. Nem angolt tanított, hanem hogy hogyan kell nyelvet tanulni. Persze az eleje nagyon könnyen ment, de úgy voltam vele, az ismétlés sosem árt. Nagyon elszánt voltam, csináltam mindent, ahogy Bálint javasolta.
Reggelente 5 körül keltem, és fél órát angoloztam. Az autóban Effortless English-t hallgattam. Otthon esténként elkezdtem sorozatot nézni angolul mindenféle variációban (magyar felirat, angol felirat, felirat nélkül). Vezettem excel táblában a haladásomat és végre volt egy kézzel fogható útmutatóm, hogy hogyan csináljam.
Teljesen rákattantam az angolozásra. Élveztem, hogy nem azért tanulok, mert kell valami vizsgát teljesítenem, hanem mert én akarom.
Emlékszem nagyon meglepődtem, amikor kis idővel az oktatóanyag megvásárlása után Bálint rám írt, és érdeklődött, hogy mizu, hogy haladok, van-e kérdésem, kell-e segítség. Innentől lett ember is az eddigiek mögött. És ez még jobban ösztönzött, hogy folytassam.
Aztán 2017 nyár végén úgy alakult, hogy személyesen találkoztunk Bálinttal.
Persze kérdezte, hogy mi a helyzet az angolommal. Meséltem, hogy egész jól haladok, de azért a beszéd, még mindig mumus. Beszélgettünk mindenféléről, például arról is, hogy nekem többnyire kell valaki, akinek megcsinálom a feladatot.
Valahogy az nem elég, hogy csak elhatározom és magam miatt akarom.
De ha pl. van egy másik személy, és azt mondja, hogy tessék ez a feladat, legyen kész eddig, akkor odateszem magam és elvégzem.
Bálintnak támadt egy ötlete.
Mi lenne, ha segítene nekem ebben. Kitűzne nekem konkrét feladatokat, határidőket és ha én ezeket elvégzem, akkor meglesz a beszéd is.
Húúú, nem volt kérdés, hogy igent mondjak, óriási lehetőségnek éreztem, hogy Bálint, az ő tapasztalatával pont nekem fog segíteni. Féltem is, mert azért sejtettem, hogy erősen feszegetni fogja a komfortzónámat, viszont egy ilyen lehetőséget nem akartam elszalasztani.
És ahogy akkor megállapodtunk, Bálint pár héttel később megkeresett, elmondta a feltételeit és belevágtunk. Konkrétan vezetnem kellett minden nap, hogy miből mennyit csináltam – ha hetente csak 10 percet gyakorlom a beszédet, nincs több kifogásom arra, hogy “már jobban kellene beszélnem”.
Ez egy jó tükör volt – a számok nem hazudnak.
Pontosan vezettem/vezetem, hogy mennyit és mit csináltam – Bálint pedig folyamatosan figyelte, hogy mit csinálok. Hetente minicélokat jelölt ki nekem, amiket teljesítenem kellett – különben a körmömre koppintott. 🙂
Több oka is volt, amiért ez tetszett nekem:
- Nem kellett gondolkodnom, hogy mit csináljak. Iszonyatos energiákat elfecséreltem olyan dolgokra, amik nem segítettek az adott helyzetben. Bálint mindig mutatta az utat, nekem “csak” végig kellett sétálnom rajta. Persze nem volt könnyű, de legalább a tervezéssel nem kellett foglalkoznom.
- Teljesen egyénre szabott volt – mikor elbizonytalanodtam, tanácsot adott. Mikor szárnyaltam, együtt örültünk. Mikor megálltam, segített túllendülni. Mikor panaszkodtam, hogy nem értem, hogy mit mondanak nekem, akkor direkt feladatokat tervezett nekem, amik pontosan erre a gyengeségemre ment rá.
- Tudtam, hogy mi a cél – a heti lebontás miatt nem volt kérdés. Nekem csak és kizárólag az angolra kellett figyelnem, nem pedig a körülményekre. Ez meglepően sok időt megtakarít.
- A tábla vizuálisan bemutatja a dolgokat. Ahogy teltek a napok, pontosan láttam, ahogy gyűlnek a tanulással/gyakorlással töltött perceim. Ez egy nagyon jó visszajelzés volt és ösztönzött a további gyakorlásra.
Hát így indult a 3 hónapos projektünk. Megkért, hogy rögzítsek egy pár perces videót az akkori angoltudásomról. Még most is kicsit félve merem idetenni, de mindenkinek el kell valahonnan indulni. És azt hiszem, a megnövekedett önbizalmamat is jól mutatja: nem szégyellem megmutatni, hogy én honnan indultam:
És hová jutottam 3 hónap után?
Elképesztő, ami velem történt. Itt egy felvétel, amit bő három hónap után készítettem. Azt hiszem, hogy az első öt perc is jól mutatja a fejlődésemet (nem kell végignézned az egész videót :)).
(Megjegyzés: Lívia először találkozott ezen a felvételen Kasiaval. Mindenféle különösebb nehézség nélkül azonnal felvette a fonalat. -Bálint)
Szembesültem azzal, hogy az angolom közel sem olyan rossz, mint amilyennek én mindig hittem.
Csak valahogy ezt nekem soha senki nem mondta. Bálint végig biztatott, hogy jó úton haladok, keményen dolgozok és meglátom, meglesz az eredménye.
És igaza volt.
Kaptam visszajelzéseket is, és saját magam is tapasztaltam. Pl. utcán amikor útbaigazítást kértek, a legnagyobb természetességgel válaszoltam. Pár hónappal ezelőtt kifutottam volna a világból egy ilyentől.
Egyre lelkesebb lettem és tudatosan keresgéltem a kihívásokat, mert akartam tudni, hogy mennyire állom meg a helyem a világban. A munkahelyemen is bátrabb lettem, érdeklődtem, ajánlkoztam, még egy külföldi feladatra is jelentkeztem.
Egyre természetesebb lett, hogy használom az angol nyelvet.
Tudtam, hogy vétek hibákat, és nem mindig jut eszembe a megfelelő kifejezés, de akartam beszélni és élveztem, hogy képes vagyok rá. A következő pár perc ezt jól mutatja:
Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt többre jutottam Bálint mentorálásával, mint korábban évek alatt. Persze sokat dolgoztam, de egyáltalán nem kőkemény tanulásnak éltem meg, hanem egy jó kis kihívásnak.
Nagyon-nagyon hálás vagyok Bálintnak, hogy beletette az idejét és energiáját és ez nekem sokat jelentett. Nem akartam visszaélni a helyzettel, azzal akartam meghálálni, hogy nem okozok neki csalódást. Szerintem ez sikerült. (Szerintem is! -Bálint)
Ez a 3 hónapos projekt azonban nem csak az angolomra volt jó hatással. Megtapasztaltam, hogy képes vagyok elérni a kitűzött célt és ettől lett önbizalmam is. Igényem lett, hogy más terülteken is fejlesszem magam, főleg szakmailag. És mintha beindult volna valami. A munkahelyemen egyszer csak kaptam egy ajánlatot, ami szakmailag remek kihívás lesz. És angolból mély víz. Izgulok de nagyon várom is egyben.
Összességében ezalatt a három hónap alatt nem csak az angolom változott, hanem én is. Egyszerűen kinyílt a világ számomra és tele van jobbnál jobb lehetőségekkel. Csak kapkodom a fejem és nem tudok választani.
(Megjegyzés: Líviával azóta is folytatjuk a mentori munkát és gyönyörűen halad továbbra is!)
Bálint véleménye Lívia teljesítményéről
Frissítés: 2019. május: Lívia már mentorként dolgozik az Öt év – öt nyelv-nél, így az olvasóknak és tanulóinknak már ő is személyesen segít.
Őszintén szólva borzasztóan büszke vagyok Líviára.
Elhatározta, hogy szeretne áttörni a gátat: beszélni akar angolul! Ehhez pedig beletette a melót. Noha a cikk az első három hónapunk munkájáról szól, azóta is mentorálom – a táblázata pedig pontosan mutatja, hogy már 400 óra munkát beletett az angolba a fél év alatt – ez azért mindenképpen dicséretre méltó. Egyben azt is mutatja: Munka + Idő = Eredmény. Nincs it semmi trükk.
Fontos: Lívia három gyermek édesanyja, emellett tesztmérnökként dolgozik, valamint a balett a hobbija – tehát legalább olyan elfoglalt, mint te. Vagy még elfoglaltabb – és ennek ellenére mégis sikerült megtalálni a módot rá, hogy tudjon tanulni. A kifogások helyett a megoldásokat kereste.
Semmiféle csoda vagy trükk nincs abban, hogy ennyit fejlődött. A csoda abból jön, hogy hétről hétre képes volt leülni és tolni a szekeret.
Persze, voltak mélypontok. Amikor megakadt, vagy nem volt kedve csinálni, akkor sok pozitív visszajelzést kapott kívülről is – a tanáraitól, a kollégáitól, a családjától. Ezek mind-mind hozzátettek ahhoz, hogy tovább tudjon menni az úton. A sikerhez elengedhetetlen a támogató környezet. Ennek egy pici részét én biztosítottam, de Lívia érdeme, hogy úgy alakította, hogy mindig legyen valaki, aki egy jó szóval tovább löki.
Személy szerint borzasztóan örülök, hogy részese lehettem az útjának – és azt is remélem, hogy még sok ilyennek lehetek részese.
2017 nyara óta sok idő eltelt, azóta több tucat olvasómmal ismételtem meg ezt és egy valami tiszta: ha valakinek gyomorgörcse lesz attól, ha meg kell szólalnia egy másik nyelven, akkor azt át lehet törni.
Ha már te is rájöttél, hogy nem a nyelvet kell erőltetni, és nem a még több szótanulás lesz a megoldás a megszólalási parádra, akkor a Szólalj meg! online kurzusom segíteni tud neked.
