Ha a cél az eszköz, könnyebb az út

Kövér voltam. Férfias mivoltomra mintegy plusz 15 kilóval erősítettem rá fénykoromban. A kövér talán nem is jó szó – csak mondjuk hasban erős. Nem egy olyan dolog, amivel nem lehet élni, de egy idő után már zavart, hogy állandóan ezzel húztak a cimboráim. Többször próbáltam mindenféle módszerrel lefogyni, ami ideig-óráig ment is, de aztán pár hónap elteltével megint ugyanott voltam, ahonnan elindultam. Évekig ment ez így. Aztán tavaly ősszel valami megváltozott.

Mielőtt az hinné valaki, hogy az Öt év – öt nyelv átalakult a Nők Lapja “Diéta” rovatává, gyorsan szeretném eloszlatni a tévhitet: nemsokára megviláglik, hogyan kapcsolódik ez a történet a tanuláshoz. Vagyis inkább a haladáshoz.

Mi a cél?

2012. július vége igen fontos szerepet játszott az életemben: régi álmom teljesült, Ironman lettem. Az Ironman tulajdonképpen nem egy verseny, de mégis: aki egy darabban végig tudja csinálni, az már elégedett lehet magával (3,8 km úszás után 180 km bringázás jön, majd a végére még egy laza levezető 42 km futás). Tekintve, hogy én magam voltam a megtestesült anti-sport a már fent említett súlytöbblettel, többeknek igen viccesen hangzott tavaly szeptemberben, mikor kijelentettem, hogy én biza ezt meg fogom csinálni, mégpedig mielőtt 30 éves leszek (azaz idén). Nem egészen tudtam, hogy hogyan, de a cél már megvolt. Túlélni, egy darabban, és két lábon beérni a célba. A többi nem számít.

Minden siker kulcsa a tervezés

Tíz hónapom volt felkészülni, ami többek egybehangzó véleménye szerint elég kell, hogy legyen. Módszeresen felépítettem egy edzéstervet (amiben nem tudok eleget hálálkodni a barátaimnak és szakértőknek), aminek ha a végére érek, akkor meg fogom tudni csinálni a versenyt. És akkor szeptember 13-án elkezdtem: 2 perc futás, 2 perc gyaloglás – és ebből négy kört. Ezt a kiváló eredményt akár meg is tudtam volna duplázni, de tudtam, hogy nem kell – haladjunk terv szerint!

Karácsonyig eljutottam odáig, hogy le tudtam futni 9 kilométert egy óra alatt, így úgy gondoltam, hogy az alapok már megvannak. Jöhet a következő fokozat. Mivel a tél beállt, mínusz 20 fokban pedig nem olyan vicces tropára vágni az ízületeket, ezért áttértem az úszásra. Ja igen, utoljára 4 éve “úsztam” (még anno Melbourne-ben, mikor ott éltem), ahol a 4. hossz felénél asztmás kutyaként próbáltam partra vergődni a medence szélénél, ahol is akut fejfájással és erős hányingerrel fetrengtem egy fél órát, mire fel tudtam állni (a kép nem túlzás). Januárban rettentő büszke voltam magamra, hogy teljes 600 métert képes voltam leúszni “nagymamában” (mellúszás, fej kint a vízből), ami áprilisig szépen felment 2000 méterre, amit 53 perc alatt tudtam letolni (rendes mellúszásban).

Jöhetett a bringa (persze mellette a másik kettő is megmaradt) – mivel a három közül ezt szeretem a legjobban, így nem okozott különösebben nagy nehézséget reggel hatkor kelni, hogy Norbert cimborámmal nyomjunk egy Budapest-Visegrád-Budapest kört, hetente három-négy alkalommal.

Azt vettem észre a hónapok múlásával, hogy jobban alszom, hogy mérföldekkel jobb a közérzetem, és mikor a tükörbe néztem, egészen meg voltam elégedve a látvánnyal, annak ellenére, hogy a heti 5-6 edzés és a vitaminok miatt annyit zabáltam, mint egy hadsereg. Aztán elérkezett július 28, a megmérettetés napja – különösebben nem mennék bele, aki szeretne ízelítőt kapni belőle, az nézze meg ezt a videót:

A lényeg, hogy 15:30 perc alatt beértem, az utolsó órát jelző tűzijátékot pedig már az infúziós sátor kényelmes sarkából néztem végig barátnőmmel, aki végig ott volt mellettem és mindenben segített.

Mik a tanulságok, és hogyan lehet ezeket ráhúzni a nyelvtanulásra?

ironman 2012 bringa

Haladunk, haladunk!

Hogy miért ez a személyes történet? Természetesen azért, mert dicsekedni akarok vele, hiszen beképzelt pojáca vagyok. Ugyanakkor néhány rendkívül fontos dologra rávilágított számomra, amelyeket a következőkben összegeznék, és amelyeket innentől kezdve úgy érzem, hogy szerves része lesz az életemnek.

1. A legfontosabb a címben is említett dolog: hogy a kijelölt cél (a verseny teljesítése) volt maga az eszköz, ami végigvezetett azon az úton, hogy most már azt mondhatom, hogy egészen emberi formám és alakom van. Szó sem volt arról, hogy én fogyni, vagy alakítani akartam volna a testem: “csak” a versenyt akartam megcsinálni.

Mivel nem a fogyásra (egy jó adag negatív érzelemmel töltött dolog, amihez általában nem a boldogság képe társul) figyeltem, az csak egy kellemes “melléktermék” lett egy olyan folyamatban, amit végig élveztem. Hogy jön ez a nyelvtanuláshoz?

Úgy, hogy jól kell megválasztani a célt: nem azért fogsz tudni egy adott nyelven, mert nyelvvizsgád van belőle, hanem azért lesz nyelvvizsgád, mert tudod a nyelvet. A kettő közötti különbség kardinális – tehát, ha a tudást úgy szerzed meg, hogy az közben végig szórakoztató, valóban tanulni akarsz, minden nap gyarapodni egy picivel, akkor a végén “mellesleg” lesz egy nyelvvizsgád/jobb állásod/akármid, a tudás mellett. Ha fordítva mész neki a dolognak, garantálom, hogy erősen fognak csikorogni a fogaid. Nem lehetetlen, de minek nehezítenéd meg a saját dolgod? A nyelvet akard tudni, minden más abból fog jönni.

2. A fokozatosság nagyon fontos. Elkezdhettem volna a felkészülést úgy is, hogy fél órát futok egyből, biztos ment volna. Két hétig. Aztán úgy beleunok és kiégek, mint annak a rendje (saját tapasztalat, nem egyszer megtörtént). A fokozatosság kritikus fontosságú: mindig a lehető legkisebbet kell ugrani, de úgy, hogy még legyen haladás – ekkor nem fog munkának és szenvedésnek tűnni a dolog, az érdeklődésed fennmarad és nem úgy fogsz leülni tanulni, hogy közben azon jár az eszed, bárcsak mehetnél már meccset nézni/barátnőzni/kocsmába/akárhova.

ironman 2012 cél

Ki ez a jóképű és fitt úriember?

3. Soha ne becsüld alá az aktuális szintedet, mert ez csak hátráltatni fog! Talán elkeserítő lehet, ha naponta csak 2 új szót tudsz megtanulni, de minden lépés haladás, minden lépés több mint a semmi. Legyél tisztában az aktuális szinteddel, fogadd el, és nézz vissza gyakran: már mennyit megtettél a kijelölt úton! Soha nem szabad azon bánkódni, hogy mit nem tudsz még (esetemben ez a két perces futással kezdődött, ami mondhatni sovány, de tudtam, hogy lesz ez még jobb is), hanem mindig arra kell figyelni, amit már megtanultál és képes vagy használni. Tarts revíziót gyakran és dícsérd meg önmagad, hogy mennyit teljesítettél már – többet számít, mint gondolnád!

4. A nyelvtanulás, mint amúgy minden emberi interakció társas sport. Definíció szerint nem boldogulhatsz mások nélkül: hiszen ha nincs kivel kommunikálni, akkor minek nyelvet tanulni? Ahogy nekem sem sikerült volna az Ironman a barátaim tanácsai, segítőkészsége, rengeteg befektetett energiája, a barátnőm önzetlen viselkedése (maradjunk annyiban, hogy nem vagyok a legkedvesebb ember a földön a reggeli hatos kelésekkor) és segítsége nélkül, úgy nyelvet sem lehet és nem is érdemes úgy tanulni.

Keress, kérj és fogadj el segítséget: anyanyelvűektől, tanároktól, azoktól, akik már megcsinálták előtted. Jó eséllyel tudják, hogy mit beszélnek. Persze nem mindig. De ez már egy másik történet. A lényeg: a nyelv a kommunikációról szól, az pedig az emberekről. Vond bele őket is a játékba, jól jársz!

Frissítés (2018. 05. 02.) –  Egy csomóan kérték az edzéstervemet, amit el is küldtem, de nem igazán merem jó szívvel ajánlani, mert én sem értek hozzá. Egyszerűen menj el Moós Gergőékhez a Fuss Te Is akadémiára (én is ott tolom). 










Ugrás az oldal tetejére