Igeidők

Nem tudom ki hogy van vele, de én a magam részéről ki tudnék futni a világból az angol nyelv különböző múltidőitől. Biztos jó nekik, hogy le tudják írni/el tudják mondani, hogy a két múltbeli esemény között milyen reláció áll fent, de ha szigorúan veszem, teljesen felesleges. Az ugye teljesen tiszta, hogy az egyszerű múlt és a folyamatos múlt használatának megkülönböztetése (és teljesen analóg módon az egyszerű jelen és folyamatos jelen) is teljesen felesleges – és ezt nem csak én állítom, hanem Derek Bickerton is:

It follows that Me a play tennis can mean either “I play tennis” or “I am playing tennis.” Is this a weakness? Not really. Context usually disambiguates it. If you’re talking about something you’re doing right now, I can see that you’re doing it. If I can’t, I assume you do it habitually.

Most, hogy ezt kiveséztük, rátérhetünk a Magyarok számára megintcsak kissé “felfoghatatlan” igeidőre, a befejezett jelenre, ami tulajdonképpen ugye múlt. Múlt, ami kapcsolatban áll a jelennel. És akinek nem lenne elég, az még bebiflázhatja a “múlt múlt” időt, azaz a befejezett múltat. Nos, a magam részéről, 12 év angoltanulás után sem merném azt állítani, hogy 100%-ig világos ezek hogyanmiértje, de ez lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de az is lehet, hogy eleve hendikeppel indulunk. Osztrák barátom elmondása szerint neki ezek az igeidők semmiféle nehézséget nem jelentenek, hiszen teljesen, majdhogynem egy az egyben leképezhetők a német nyelvbe.

Mi meg ugye itt szüttyögünk a mi kis három igeidőnkkel: múlt, jelen, jövő. Véletlenül sem szeretnék itt most nyelvi elemzésekbe belemenni, de csodás anyanyelvünk fennmaradása azt bizonyítja, hogy ez a modell is ugyanúgy életképes: mindent el tudunk vele mondani. Ugye a legkisebb ellenállás irányába haladunk: minek nekünk 12 igeidő, ha elég 3 is. Ezen kis egyszerű, paraszti gondolkodásmóddal azt is mondhatnók, hogy egy ideális világnyelv úgy nézne ki, hogy minél egyszerűbb legyen megtanulni – ugyanakkor felmerülne a kérdés, hogy ha túl egyszerű, lehet, hogy nem olyan kifejező? Nos, kicsit elkalandoztunk a témától.

Ami még rémlik a középiskolai, hagyományos nyelvoktatásból, hogy csodaszépen kiterítettek elénk egy táblázatot, kb. az 5. órán az igeidőkkel, aztán lehet benyalni. Vállalva a felelősséget, ki merem jelenteni, hogy egyrészt ez az oka annak, hogy még mindig meg kell állnom néha és gondolkodni, hogy akkor ez most egyszerű múlt, vagy befejezett jelen? Gyűlölöm ezt az érzést.

Vegyük azt az esetet, mikor megkérdezzünk egy anyanyelvű angolt (esetleg amerikait, ausztrált, stb.), hogy mi a különbség a simple past és a present perfect helyett. Jó eséllyel igen furcsán fog ránk nézni (tudom, tapasztalat) – nem is tudja, hogy miről beszélünk. Az angolszász oktatásnak nem képezi szerves részét a nyelvtan: a gyerekek nem tanulják meg a saját nyelvük nyelvtanát. Mondjuk, ha ilyen betűzési rendszert kellene bevágni, nekem sem tetszene. De mégis tudják használni. Érdekes eredményekhez vezet ez a dolog. Azt hiszem igaza van AJ Hoge-nak:

Mikor egy nyelvet tanulsz, a “Miért” nem jó kérdés. Ha doktorálni akarsz egy nyelvből, ha nyelvész akarsz lenni, akkor megkérdezheted: “Ez miért így van?”, de ha egyszerűen csak beszélni akarod a nyelvet, ne keresd a miértet!

Ez talán kissé furcsa hozzáállás, mindenesetre a fenti egyenletrendszerből levezetve elméletileg működik. AJ Hoge egyébként az Effortless English nyelvtanulási rendszer megalkotója.

A fenti kis eszmefuttatás eredményeképpen, azt a spanyolra vetítve a következőre jutottam: NEM fogok nyelvtant tanulni, NEM fogok nyelvtankönyveket nézegetni, NEM kérdezem meg: Miért? Sajnos a spanyolban is több múltidő van, amik hasonló felépítést mutatnak az angoléhoz. NEM akarom mégegyszer azt a hibát elkövetni, mint az angolnál. Ha nem jön be, akkor ráfáztam. Egy kísérletet megér.

Tehát a spanyolban: az egyes szám első személyű múltidejű igék végződhetnek -é, -ía, -ba, stb. módon, attól függően, hogy milyen igeidőben vagyunk. Őszintén szólva direkt nem is figyeltem Michel Thomas magyarázatainál az igeidőknél. Ne keverjen meg már az előtt, mielőtt megtanulnám a rendes használatukat. Ha nem tudom, hogy mi és mi között kell választanom, hanem egyszerűen csak tudom, hogy mi a helyes, akkor nem tudok hibázni. Nobel-díjas elméletemet felterjesztem a következő évi versenyre.

És hogy ez a gyakorlatban hogy néz ki? Orrba-szájjba hallgatom a Notes in Spanish podcastokat, de csak a spanyol részt. Mivel van hozzá angol fordítás, ezért pontosan tudom, hogy miről beszélnek. Felesleges tudnom, hogy éppen most melyik igeidőről van szó. Ezenkívül használom még a Rosetta Stone spanyol oktatót, ami egy teljesen spanyol nyelven zajló, intuitív ösztönök alapján működő anyag – nyelvtan kizárva. A magam részéről lehetségesnek tartom, hogy így fogom elsajátítani közel tökéletesen a spanyol (és remélhetőleg a másik 4) nyelvet is.

Nem tudom ki hogy van vele, de én a magam részéről ki tudnék futni a világból az angol nyelv különböző múltidőitől. Biztos jó nekik, hogy le tudják írni/el tudják mondani, hogy a két múltbeli esemény között milyen reláció áll fent, de ha szigorúan veszem, teljesen felesleges. Az ugye teljesen tiszta, hogy az egyszerű múlt és a folyamatos múlt használatának megkülönböztetése (és teljesen analóg módon az egyszerű jelen és folyamatos jelen) is teljesen felesleges – és ezt nem csak én állítom, hanem Derek Bickerton is:

It follows that Me a play tennis can mean either "I play tennis" or "I am playing tennis." Is this a weakness? Not really. Context usually disambiguates it. If you’re talking about something you’re doing right now, I can see that you’re doing it. If I can’t, I assume you do it habitually.

Most, hogy ezt kiveséztük, rátérhetünk a Magyarok számára megintcsak kissé "felfoghatatlan" igeidőre, a befejezett jelenre, ami tulajdonképpen ugye múlt. Múlt, ami kapcsolatban áll a jelennel. És akinek nem lenne elég, az még bebiflázhatja a "múlt múlt" időt, azaz a befejezett múltat. Nos, a magam részéről, 12 év angoltanulás után sem merném azt állítani, hogy 100%-ig világos ezek hogyanmiértje, de ez lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de az is lehet, hogy eleve hendikeppel indulunk. Osztrák barátom elmondása szerint neki ezek az igeidők semmiféle nehézséget nem jelentenek, hiszen teljesen, majdhogynem egy az egyben leképezhetők a német nyelvbe. 

Mi meg ugye itt szüttyögünk a mi kis három igeidőnkkel: múlt, jelen, jövő. Véletlenül sem szeretnék itt most nyelvi elemzésekbe belemenni, de csodás anyanyelvünk fennmaradása azt bizonyítja, hogy ez a modell is ugyanúgy életképes: mindent el tudunk vele mondani. Ugye a legkisebb ellenállás irányába haladunk: minek nekünk 12 igeidő, ha elég 3 is. Ezen kis egyszerű, paraszti gondolkodásmóddal azt is mondhatnók, hogy egy ideális világnyelv úgy nézne ki, hogy minél egyszerűbb legyen megtanulni – ugyanakkor felmerülne a kérdés, hogy ha túl egyszerű, lehet, hogy nem olyan kifejező? Nos, kicsit elkalandoztunk a témától. 

Ami még rémlik a középiskolai, hagyományos nyelvoktatásból, hogy csodaszépen kiterítettek elénk egy táblázatot, kb. az 5. órán az igeidőkkel, aztán lehet benyalni. Vállalva a felelősséget, ki merem jelenteni, hogy egyrészt ez az oka annak, hogy még mindig meg kell állnom néha és gondolkodni, hogy akkor ez most egyszerű múlt, vagy befejezett jelen? Gyűlölöm ezt az érzést. 

Vegyük azt az esetet, mikor megkérdezzünk egy anyanyelvű angolt (esetleg amerikait, ausztrált, stb.), hogy mi a különbség a simple past és a present perfect helyett. Jó eséllyel igen furcsán fog ránk nézni (tudom, tapasztalat) – nem is tudja, hogy miről beszélünk. Az angolszász oktatásnak nem képezi szerves részét a nyelvtan: a gyerekek nem tanulják meg a saját nyelvük nyelvtanát. Mondjuk, ha ilyen betűzési rendszert kellene bevágni, nekem sem tetszene. De mégis tudják használni. Érdekes eredményekhez vezet ez a dolog. Azt hiszem igaza van AJ Hoge-nak:

Mikor egy nyelvet tanulsz, a "Miért" nem jó kérdés. Ha doktorálni akarsz egy nyelvből, ha nyelvész akarsz lenni, akkor megkérdezheted: "Ez miért így van?", de ha egyszerűen csak beszélni akarod a nyelvet, ne keresd a miértet! 

Ez talán kissé furcsa hozzáállás, mindenesetre a fenti egyenletrendszerből levezetve elméletileg működik. AJ Hoge egyébként az Effortless English nyelvtanulási rendszer megalkotója. 

A fenti kis eszmefuttatás eredményeképpen, azt a spanyolra vetítve a következőre jutottam: NEM fogok nyelvtant tanulni, NEM fogok nyelvtankönyveket nézegetni, NEM kérdezem meg: Miért? Sajnos a spanyolban is több múltidő van, amik hasonló felépítést mutatnak az angoléhoz. NEM akarom mégegyszer azt a hibát elkövetni, mint az angolnál. Ha nem jön be, akkor ráfáztam. Egy kísérletet megér. 

Tehát a spanyolban: az egyes szám első személyű múltidejű igék végződhetnek -é, -ía, -ba, stb. módon, attól függően, hogy milyen igeidőben vagyunk. Őszintén szólva direkt nem is figyeltem Michel Thomas magyarázatainál az igeidőknél. Ne keverjen meg már az előtt, mielőtt megtanulnám a rendes használatukat. Ha nem tudom, hogy mi és mi között kell választanom, hanem egyszerűen csak tudom, hogy mi a helyes, akkor nem tudok hibázni. Nobel-díjas elméletemet felterjesztem a következő évi versenyre. 

És hogy ez a gyakorlatban hogy néz ki? Orrba-szájjba hallgatom a Notes in Spanish podcastokat, de csak a spanyol részt. Mivel van hozzá angol fordítás, ezért pontosan tudom, hogy miről beszélnek. Felesleges tudnom, hogy éppen most melyik igeidőről van szó. Ezenkívül használom még a Rosetta Stone spanyol oktatót, ami egy teljesen spanyol nyelven zajló, intuitív ösztönök alapján működő anyag – nyelvtan kizárva. A magam részéről lehetségesnek tartom, hogy így fogom elsajátítani közel tökéletesen a spanyol (és remélhetőleg a másik 4) nyelvet is. 

Ugrás az oldal tetejére