Mariann 50 éves, három éve kezdett el hobbiból angolul tanulni. Önálló tanuló, iskolában, tanárnál sosem tanult. A helyzete érdekes, hiszen a szakmájához (gyermekpszichológus) nem kell a nyelv a nyelvtudás, sokkal inkább saját maga miatt szeretett volna angolul megtanulni beszélni. A filmeket és könyveket eredetiben szeretné élvezni.
Szorgalmas tanulóként szépen haladt a három év alatt az angollal, egyre többet megértett az olvasottakból, de a megszólalásra teljesen képtelennek érezte magát. Az ő szavaival:
„Egy-két mondatot is nehezemre esik összerakni magamtól szóban, beszédhelyzetben meg még annyit sem. Azt gondoltam, hogy ha ugyanilyen hősiesen tanulok a nyelvoktató applikációkkal, olvasok, nézek videókat és filmeket felirattal, akkor előbb-utóbb nem csak szöveget érteni és nyelvtani teszteket megoldani tudok majd, hanem beszélni is fogok tudni.
Isten bizony!
Utólag nyilvánvaló, hogy ez egy reménytelen várakozás, de korábban ebben tényleg hittem.
És itt gyújtott világosságot a fejemben a Szólalj meg! kurzus: ha nem gyakorlom a beszédet, akkor nem fogok tudni beszélni.”
Mariann részt vett a Szólalj meg! kurzusomban nagyon szép eredménnyel zárta a 4 hetes képzést: ma már alig várja, hogy használhassa az angolt és gyakorolhasson más emberekkel. Mi változott és hogyan?
Megkértem, hogy írja össze a tapasztalataiat. Át is adom neki a szót.
A kurzus előtt
Bálint munkásságát évek óta figyelemmel kísérem, volt egy könyvklubja is – itt ismerkedtem meg a Sapiensszel és még sok más nagyon érdekes könyvvel. A Szólalj meg! kurzus igazolta számomra a korábban kialakult bizalmat. Ez a kurzus is olyasmit hozott az életembe, amivel enélkül nem találkoztam volna – enélkül biztos, hogy nem mostanság használtam volna az angolomat anyanyelvi beszélővel!
A kurzus előtt hobbiból, önállóan kezdtem nyelvet tanulni, nullárról, három éve, középkorú felnőttként.
Örömből tanultam, a céljaimmal nemigen vetettem számot. Az blog útmutatásai ösztönöztek egyébként is arra, hogy felnőttként, önállóan, nulláról tanulni egyáltalán lehetséges.
Korábban még meg is ideologizáltam magamnak, hogy „ha majd már….” pl. kellően értem, amit hallok, akkor majd fogok tudni válaszolni is, biztosan.
A kurzus rávilágított arra, hogy fordítva is meg kellene próbálni: ha már valamit ki tudok mondani, akkor azt könnyebben meg is fogom érteni.
A másik nagy tévhitem az volt, hogy akkor kezdek el beszélni, ha már tökéletesen össze tudom rakni a mondatokat. Hát most már ezt is érdemesnek látom fordítva megpróbálni: ha gyakorlok beszélni a pillanatnyi szintemen, akkor „tökéletesedni” is fog a beszédem.
És érdekes módon itt sem zavart korábban a hitem ellentmondásossága, nem füleltem le önmagamat.
Ez történt a Szólalj meg! kurzusban
Az első fontos élmény az volt, hogy a kurzusba foglaltak alapján a nyelvtanulásom motivációiba belegondolva rájöttem, hogy ez az angolul tanulás nekem sokkal fontosabb, mint gondoltam.
Sokkal több és színesebb vágyam fűződik ahhoz, hogy miért is lesz az jó nekem, „ha egyszer majd tényleg megtanulok” angolul beszélni. Az volt még a szuper, hogy nagyon jó élmény volt megírni, összeszedi a motivációimat, és személyessé tenni azokat. Itt valóban elgondolkodtam (ahogy a feladat kérte), sőt, ezt megosztottam a zárt tanulói közösségben a tanulótársaimmal is – kiderült, hogy mennyien gondolkodnak még hasonlóan!
És ugyanilyen váratlanul jó élmény volt a többi kiporciózott feladat is. Az első (második, harmadik ) bemutatkozó videó elkészítése is.
Előtte azt hittem, hogy tényleg nem tudok önállóan még egy mondatot sem összerakni, és végül, ha akadozva is, de csak összeáll az a kezdeti 15-20 mondat. Nem tudtam, hogy tudok ilyet. Most pedig a saját szememmel látom, fülemmel hallom, hogy: de igen.
A jóval hosszabb saját téma saját szinten való kidolgozása már nagyon nagy ugrás volt a számomra.
A 15-20 mondat után az 500 szó rengetegnek tűnik. Megírni meglepően könnyebb volt, mint gondoltam, és szintén meglepően izgalmas volt „reszelgetni” a mondatokat, hogy rólam szóljanak, és hogy viszonylag helyesek is legyenek.
Itt nagyon jól kapaszkodót jelentettek a kurzus útmutatásai – ezek nélkül biztos, hogy az iskolásdi-módit követtem volna, és öröm helyett szorongva rakosgattam volna össze a szöveget, félve, hogy nehogy hibázzak.
A kurzusban ez az egész logikusan fel van építve és a korlátozó hiedelmeket szépen egyenként lebontja.
Kifejezetten eredetinek tartom az ötletet, hogy a kurzus lépései SZEMÉLYESEBBÉ tették számomra a nyelvtanulást: írjak/beszéljek olyan témáról, ami engem érint, írjak és szólaljak meg olyan szinten, ahogy éppen most tudok, és persze az alapoknál is: építsek azokra a motivációkra, „miértekre”, amik a sajátjaim.
Nem vagyok kifejezetten nyílt típus, de egészen belejöttem a dologba, így ezeket is megosztottam a tanulótársaimmal:
Azt is eredetinek találom, hogy a megszokottnál sokkal több AKTIVITÁSRA ösztönöz a kurzus (saját téma, videó, Skype-párbeszéd). Ehhez sokkal több kezdeményező készségre van szükség, mint egy kész tananyag passzív „elfogyasztásához”, de cserébe olyan élettelivé válik a tanulási folyamat, és annyira sajátomnak érezhetem az eredményt, mint még korábban, intézményes oktatási keretek között soha.
Erre a szokásosnál nagyobb kezdeményezésre és aktivitásra pedig úgy tudott rávenni a kurzus és Bálint, hogy több megoldást is elfogadtak (megtarthattuk magunknak az írást/videót, elküldhettük csak nektek, és elküldhettük a csoport számára).
Így nem volt olyan kötelező jellege, nem volt viselhetetlen az elvárás nyomása, de mégis volt ösztönző hatása.
Nagy segítség volt az érdeklődő e-mailekkel való utánunk nyúlás is – adott egy finom késztetést, de érezni lehet belőle a törődést is.
A csoport ereje is rengeteget jelentett – a bátrak adtak egy lendületet ahhoz, hogy én is belevágjak a saját videó feltöltésébe.
A mások sikereinek nyomon követése örömet okozott, az egymásra reagálás meg nagyon biztató volt. Érezni, követni lehetett, hogy ezt nem egyedül csinálod, hanem jó páran küzdenek otthon ugyan ezekkel a kihívásokkal, mint te.
Az életben nem kerestem volna beszélgetőpartnert angolul, ha nincs ez a keret, amit adott a kurzus, és amivel mindig egy kicsit tovább léptettek Bálinték.
Írtam is, hogy tulajdonképpen köszönöm, hogy ebbe a kínos helyzetbe hozott Bálint, hogy ott gyűrődök a kamera előtt, holott azelőtt még egy szelfit sem készítettem életemben.
Ehhez az is hozzásegített, hogy tényleg fokozatosan léptünk mindig tovább, nagyon konkrét és jól követhető technikai segítséget nyújtott a kurzus az egyes feladatokhoz.
Erre a magam fajta 40+-os generáció tagjának különösen nagy szüksége van szerintem, de teljesen követhető fogódzókat adott mindenhez (videó, szótár, Skype stb.)
Bálint nem mulasztotta el elmondani a magától értetődőnek gondolható dolgokat sem (pohár víz az óra előtt, stb).
Ez a nagyfokú körültekintés biztonságérzetet adott.
Nekem hatalmas segítség volt, hogy Bálint teljesen őszintén megosztotta velünk az ő saját korábbi nehézségeit.
Nekem top a kínai óra utáni póló volt. Így könnyebben tudtam én is vállalni az emberi gyengeségemet, és végig, amíg küzdöttem a Skype órán, ott volt a fejemben, hogy ez a küzdelem pont így természetes, ahogy itt most én megélem. Enélkül, meg a többiek visszajelzése nélkül azt hittem volna erről az élményről, hogy csak egyedül én vagyok ilyen szerencsétlen ebben a világegyetemben.
A kurzus eredménye
Átléptetett olyan küszöbökön a kurzus, amit soha-soha az életben nem léptem volna meg szerintem.
Kezdve onnan – mint fent is írtam – hogy videó felvételt készítek magamról, holott azelőtt egy szelfit sem csináltam, és még azt sem tudtam, hogyan használom az első kamerát a telefonon. Anyanyelvi beszélővel eszembe nem jutott volna szóba elegyedni – holott utólag teljesen elfogadom az érvedet emellett.
Így a kényszerhelyzet – hogy nem ért egy kukkot sem az én anyanyelvemen a beszélgetőpartnerem – magától adja azt a nyomást, ami ahhoz kell, hogy kisajtoljak magamból valami érthetőt az ő anyanyelvén. A technikai segítségnyújtás nélkül neki sem álltam volna beszélgetőpartnert keresni.
Ajtók nyíltak ezeken a küszöbökön túl.
Most lefoglaltam már pár órát a tanáromnál, készülök a következő témával. Nem lesz könnyű, de már tudom, hogy nem lesz lehetetlen.
Kimozdított ebből a bíbelődő stílusból a kurzus. Nagyon életteli élmény valóban kommunikálni valakivel angolul, akkor is, ha akadozva megy. A megértés és megértetés öröme kárpótol a küzdelemért.
-Mariann
A kurzus után – hogyan tovább?
Megkérdeztem Mariannt, hogy hogyan halad a kurzus után és mik a tervei – úgy tűnik, megkapta a kezdőlökést és lelkesen halad:
Azt hiszem, ez az email jól összefoglalja a Szólalj meg! kurzus lényegét: ha megadja az eszközkészletet ahhoz, hogy használni tudd a már meglévő tudásod, legyen bármilyen nyelvről is szó, és legyen bármilyen szinten is a tudásod. Mert valamit már tudsz – csak meg kell tanulnod használni azt.
Ha félsz, hogy nem értik meg, hogy mit mondasz, vagy nem érted meg, hogy neked mit fognak mondani, vagy egyszerűen csak gyomorgörcsöd van attól, hogy meg kell szólalnod a nyelven (de nagyon szeretnéd), akkor segíthet neked is.
A kurzus részleteit itt találod.
Remélem találkozunk és a következő sikersztori a tiéd lesz – mert mindez lehetséges.
Bálint
