Jobb akcentust szerezni passzív módon?

Ha valaki a nyelvtudása (vagy éppen bármelyik képességét) valamelyik aspektusát szeretné fejleszteni, akkor meglepő módon gyakorolnia kell azt. Vegyük az akcentust, minthogy éppen az ausztrál akcentusfejlesztés közepén járunk projektünkben. Ha szeretnék úgy beszélni, mint ők, akkor pontosan úgy kell formálnom a hangokat, úgy kell tartanom a számat, úgy kell használnom a testbeszédemet, ahogyan azt az anyanyelvűek teszik – van is erre egy szép szó: imitálás. Másolás. Másolni kell azt, ahogyan az anyanyelvűek beszélnek.

De olyan hülyén érzem magam közben!

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy néha hülyén érzem magam gyakorlás közben – mikor pontosan próbálok utánozni egy adott beszélőt, természetellenesnek tűnik. Műnek. Nem én vagyok. Nehéz. Fúj. Aztán csak fel kellett idéznem drága nagypapám szavait: ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Tehát nem is kell, hogy én legyek. Na de mégis, hogyan lehet hozzászokni a furcsa hangokhoz, a természetellenes kiejtéshez és a többihez? Egyszerűen csak meg kell szokni. Hogyan lehet megszokni? Ha minél több ilyen eseményben/akcióban/tapasztalatban van részed.

És itt vissza is értünk az input fontosságához: rengeteg hallgatással (és olvasással) trenírozzuk érzékszerveinket, hogy ne tűnjön természetellenesnek az a fajta hangképzés. Példa: mielőtt kikerültem volna Ausztráliába, már akkor is hallottam több ausztrált beszélni, és feltűnt, milyen furcsán – nincs jobb szó – kunkorítják az “o” betűt. Mikor azt mondják, hogy “No”, akkor az nekem leginkább “Naaaooojjjj”-nak hangzik, és hangzott is. Hiába szerettem volna már akkor is “ausztrálul” beszélni, nem jött természetesen, olyan mesterkéltnek tűnt volna.

Aztán még az ottartózkodásom végén azt vettem észre, miközben egy nagyon jó ausztrál barátommal beszélgettem, hogy én is ugyanúgy használom már “o” hangot. Na jó, nem ugyanúgy, de nagyon hasonlóan. Pedig nem is volt tudatos, egyszerűen csak annyit hallottam a környezetemben (iskola, munkahely, barátok, stb.), hogy a fülem átállt rá, a fülem pedig ráparancsolt a számra, hogy ecsém, azt márpedig így kell használni. A legjobb az az egészben, hogy ez egy teljesen automatikus folyamat. Magától létrejön, ha az ember “fürdik” az adott nyelv közegében. És nem, nem kell ehhez az országban tartózkodni. A rengeteg film, rádió és zene segítségével nagyon is egyszerűen lehet magunknak anyanyelvi környezetet teremteni – gyakorlatilag bármilyen nyelven.

Másik példa, amit szintén csak hazajövetelem után vettem észre: mivel anno angolt én csak a tévéből, filmekből hallottam, ahol néhány kivételtől eltekintve az amerikai angolt nyomatják, az én kiejtésem is ilyesféle volt. Számomra a legszembetűnőbb a “Can’t” volt. Amerikaiul ez ugyebár “kent”, míg angol angolul és ausztrálul inkább “khánt”. Ázsiai kalandjaink során tette szóvá Zsófi, hogy én hogy ejtem ezt a szót: nem is figyeltem rá, de én is automatikusan a “khánt”-ot használtam. Valahonnan innen ered, hogy az amerikaiak utálják az ausztrál angolt, az ausztrálok meg savazzák az amerikait, mert elkorcsosítják a nyelvet. De ez egy másik történet.

Amit ebből ki akartam hozni: a nyelvtanulásnál egy csomó dolog “ingyen” jön – nem is kell tudatosan erőlködni vele. Elég, ha felcsapsz egy célnyelvű rádiót és hallgatod éjjel-nappal. Elég, ha a háttérben megy, miközben te tanulsz, főzöl, takarítasz, autót mosol, vagy éppen gyúrsz. A fül hozzászokik, és természetesen fog magától fejlődni a kiejtésed és az akcentusod.

A passzív tanulás előnyei

Erre a legmeglepőbb példát a The Third Ear c. könyvben olvastam: Hong Kongban rengeteg nyugati üzletember van, akik csak és kizárólag a pénz miatt vannak ott, és köszönik szépen, nagyon jól elboldogulnak az angollal, nem tanulják meg a kantoni nyelvjárást (a hong kongi kínai dialektus). Egy tanulmány pontosan összefoglalta, hogy azok a nyugati emberek, akik már évek óta Hong Kongban éltek és egy szót nem tudtak kantoniul, egyszer csak szükségét érezték, hogy megtanuljanak mandarinul (a fő kínai dialektus), üzleti szempontból csak jó lehet, ha a tárgyaláson legalább egy “hellót” el tudunk mondani.

A meglepő az volt, hogy minden résztvevőnél a következőt tapasztalták: pontosan úgy ejtették ki a mandarin szavakat (hibásan), mint a hong kongiak, akik később kezdenek el mandarinul tanulni. Pontosan ugyanazokat a kiejtési hibákat vétették el. Pedig nyugati barátaink egyáltalán nem tudtak kantoniul – ám abban a környezetben éltek, és akarva-akaratlanul is lépten-nyomon körül voltak vele véve: a boltban, a kocsmában, a hotelben, a fallabda pályán és a pókerklubban. A fülük egyszerűen “beitta” a hangokat, és ennek a “káros” hatásnak következményeképpen maguk is úgy próbálták megformálni a mandarin szavakat, mintha maguk is kantoni anyanyelvűek lettek volna.

Mindez átültetve a gyakorlatba

Erre alapozva a jelenlegi tanulási módszerem arra épül, hogy megpróbálok éjjel-nappal valamilyen ausztrál dolgot hallgatni. A National Radio jó, ám arra jöttem rá, hogy igazán nem hasznos, mert túl sok féle ember beszél, több különböző akcentussal, sőt, nem csak ausztrálok. Ezért úgy döntöttem, hogy kiválasztok egy valakit, akinek az akcentusát szeretném utánozni – és őt fogom orrba-szájba hallgatni. Ő lett Jim Jeffries (köszi Andris!), egy remek, nyers és nagyon őszinte komikus.

Showjai kicsit erősnek tűnhetnek (főleg így a karácsonyi hangulatban), profán megnyilvánulásai és világnézete nem mindenkinek tetszik (nem véletlenül verték meg már a színpadon), ám mindent valami olyan tehetséggel és orgánummal ad elő, hogy az egészen magával ragadó. És pontosan ezért vagyok képes naponta órákon át hallgatni ugyanazt a műsorát. Újra és újra. Már kívülről fújom a poénokat, ám nem számít, mert olyan szórakoztató maga az előadásmód is, hogy nem unalmas. És ezért újra és újra meghallgatom – az input, a “helyes” kiejtés pedig rögződik.

Amit minden sikeres nyelvtanulónál olvastam már: a szórakozva tanulás megtöbbszörözi az eredményeket. Ha valamit élvez az ember, sokkal többet ki fog tudni hozni belőle. A feladat tehát adja magát: olyan anyagokat kell találni, amit az ember élvez, és nem un meg. Nekem Jim ilyen. Neked mi az?

———————————————————-

Egyelőre ez csak a passzív része a tanulásnak, az aktív fejlesztésről a következő cikkben szeretnék írni. Maradjon addigra is valami.

Tehát nagyjából itt tartunk most, felismertük az input fontosságát, lapátoljuk befelé a nyelvet, méghozzá nagykanállal. Az eredmények pedig jönni fognak.

Az ezévi lezárás

Hölgyeim és uraim, ennyi volt az idei Öt év – öt nyelv adás, mindenkinek nagyon boldog karácsonyt, még jobb újévet, halászlét, káposztát, lencsét, sört, pezsgőt, mákos gubát, szerencsét, barátokat, egészséget, szerelmet és hasonló jókat a következőkre is. Mi jövőre is leszünk, aki élvezte az eddigieket, az tekintsen be a 2011-es évben is kicsiny szerkesztőségünkbe. Jó szelet mindenkinek!

Ugrás az oldal tetejére