Az Öt év – öt nyelv+ nem csak az én nyelvtanulási kalandjaimról szól. 2015. októberében megismerkedhettetek Zsófival, aki eldöntötte, hogy 2016. május 28-ig megtanul középfokon németül, ebből pedig TELC B2-es nyelvvizsgát fog tenni.
Azt is vállalta, hogy az egész folyamatot dokumentálni fogja, hogy mindannyian végigkövethessük hogy mit is csinál. Bő 6 hónapja tanul németül (újrakezdőként), így eljött a harmadik (és egyben utolsó) beszámoló ideje(az elsőt itt tudod elolvasni, másodikat pedig itt). Át is adom neki a szót.
Kedves Olvasók!
Lassan itt az újrakezdő projektem kitűzött vége, és ezzel eljött az összegzés ideje is.
Bizonyos szempontból határozottan sikeresnek, más szempontból viszont sikertelennek érzem az elmúlt időszak eredményeit.
Rengeteg tapasztalattal és tudással lettem gazdagabb a blog által született élményeknek köszönhetően és komoly szembesítéseket is kaptam, amiket ugyanúgy elteszek majd útravalóul a folytatáshoz.
Megtanultam, hogyan érdemes közeledni egy idegen nyelvhez, hogyan lehet igazán megszeretni a tanulást, és hogy hogyan válhat a nyelv egy eszközzé ahhoz, hogy ajtót nyisson az ember zárt kis világára.
Az enyémre sokat nyitott. Nem csak azok a dolgok, amiket elértem, azok a dolgok is, amiket végül nem sikerült.
A legmeghatározóbb pozitív ajtónyitós élményem például, amikor először skypeoltam egy anyanyelvű némettel, majd amikor ezen felbátorodva szemtől szembe kortyolgattam a kávét egy másik új osztrák ismerőssel. Ismeretlen emberekkel beszélgetni egy ismeretlennek vélt nyelven olyan tapasztalat, ami után egészen értelmet nyer a „semmi sem lehetetlen” fogalma.
Emberileg is sok mélységet és magasságot hozott az elmúlt időszak. Folyamatosam döntéseket hoztam, amikért végül én vállaltam a felelősséget. Nekem ez lett az önálló nyelvtanulóságom alapelve.
Döntést hoztam azzal, hogy a saját kezembe vettem a tanulásom folyamatát, majd azzal is, hogy itt a blogon meg is osztom azt, hatványozva ezzel az elvárásaimat. Minden reggel döntést hoztam azzal, hogy belefektettem-e aznap az energiát a nyelvtanulásba, vagy nem. És döntést hoztam nemrégen a tervezett nyelvvizsgával kapcsolatban is.
Az elmúlt néhány hónapban komoly változások zajlottak az életemben, olyanok, amiket nem lehetett előre belefoglalni a szépen kidolgozott tervembe. Sokáig eljutottam a németben, sokat fejlődött a tudásom mind tárgyi, mind kommunikációs szinten, de amit az utolsó két hónapra terveztem, a célzottan nyelvvizsgára felkészülést, nem tudtam végigvinni.
Sokat görcsöltem azon, hogy fel merjem-e vállalni azt, hogy nem tudok elmenni levizsgázni. Felelősséget éreztem, mert ez a projekt egy motiváló cikksorozatnak indult és féltem, hogy azzal, hogy nem minden úgy alakult, ahogy a nagy könyvben meg van írva, csalódást okozok majd.
De ha most, annak tudatában, hogy ezzel a felkészültséggel nem érzem magam alkalmasnak a nyelvvizsgára, mégis elmennék megpróbálni, azt csak és kizárólag külső nyomás miatt tenném. Az pedig szembe menne azokkal a dolgokkal, amit a tanulás által megéltem és megértettem.
Természetesen a közeljövőben a nyelvvizsgát is le fogom tenni, de ezt nem kényszerből, hanem ahhoz a valakihez méltóan teszem meg, aki nyár végén a hónap nyelvtanulója lett és óriási lelkesedéssel csapott bele egy új világ megismerésébe.
Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik olvastak, támogattak és megosztották a saját sikereiket és nehézségeiket, rengeteget jelentett és jelent, hatalmas megkönnyebbülés tudni, hogy nem vagyunk egyedül.
És persze Bálintnak és a blognak is nagyon hálás vagyok, fantasztikus, hogy milyen eszközöket, lehetőségeket és motivációt biztosít ahhoz, hogy bárkiből önálló nyelvtanuló lehessen, még ha kicsit tökéletlen is. 🙂
Rettenetesen tisztelem Zsófit azért, hogy felvállalta és megmutatta nekünk a nyelvtanulás nehéz oldalát. Mikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezted, mikor az élet állandóan közbeszól. Mert minek is áltatnánk magunkat? Ilyen mindig lesz.
Ami mégis fontos (és elbeszélgettem vele erről), az az, hogy megmutatta: nem sikerült elérnie a célját, de ez nem egyenlő a bukással. Sőt! Rengeteget tanult a dologból, és azzal, hogy felvállalta a projekt sikertelenségét szerintem másoknak is reményt ad: nem történt semmi. Újra neki lehet futni. Aztán újra, ha akkor sem menne. Aztán újra. És újra. Előbb vagy utóbb sikerülni fog, és nem számít, hogy most nem ment. A saját példámon tudom, hogy hányszor térdeltem el – és mindig több lettem általa.
Köszönöm Zsófinak, hogy követhettük a történetét és kívánjunk neki sok sikert, hogy elérje a célját a következő nekifutásnál!
