Az Öt év – öt nyelv német projektjének záróvizsgája: a berlini út

Lejárt a német nyelvre szánt 3 hónap! Akik követik a blogot, azok biztos tudják, hogy január 7-én újra elkezdtem németül tanulni, gyakorlatilag nulláról – a cél pedig az volt, hogy három hónap alatt elérjem a társalgási szintet. Mivel ez csak úgy izgalmas, ha tétje is van a dolognak, ezért már rögtön a projekt kezdetekor megvettem a repülőjegyet április 3-ra Berlinbe.

Míg kedvenc Zoltánom a Berlinben készített videót vágja és szerkesztgeti (prezentálás napokon belül), addig leírom gyorsan az élményeimet magáról az útról és a városról – persze nyelvi szempontból. Erre tessék!

Kezdeti bonyodalmak

Az április elsejei tréfa félig igaz volt: a Lufthansa valóban csavart egyet a dolgokon és már a pesti indulásnál kavarodás volt. A check-innél a mosolygós hölgy megkérdezte, hogy akkor én most Oszlóba megyek-e, mert akkor már nyomtatja is a jegyem. Noha rengeteg kedvenc zenekarom származik Norvégiából, azért most mégsem oda indulnék németet gyakorolni, amennyiben lehetséges. Fél órás nyüglődés után végre sikerült megoldani a dolgot, de a közvetlen berlini járatból nem lett semmi – átszállás Münchenben.

A gép eleve késéssel indult, mert valami nem volt rendben a csomagokkal, így Münchenben csak pár percem volt átszállni, de feketeöves reptéri vándorként simán vettem az akadályt – ha pedig nem így lett volna, máris csudajó alkalom nyílt volna éles helyzetben a németet gyakorolni.

Az akklimatizálódás már a gépen megkezdődött, a légikisasszonyok alapból németül szólítottak meg, úgyhogy illően válaszolgattam is nekik, persze ezek igazából csak bemelegítő gyakorlatok voltak. Szerda estére végre Berlinbe értem, ahol lepakolás, szeretteink keblünkre ölelése, beavató sörfogyasztás, aztán irtózatos méretű szunyálás a kimerítő nap után.

Berlin, a mókás város

A berlini fal egy darabkája

A berlini fal egy darabkája

Már nagyon rég szerettem volna eljutni a városba, mert amúgy is nagyon érdekel a második világháború, itt pedig az egész város egy nagy történelemkönyv. Sikerült a még megmaradt faldarabok egy részét megkuksizni, múzeumba menni, voltunk a Prinz Albert Strassén, ahol elég megrendítő képek voltak kiállítva.

A benyomásom az volt a városról, hogy sokkal, de sokkal nagyobb annál, mint amit 5 nap alatt meg lehet nézni, de azért rajta voltam az ügyön. Természetesen megvoltak a kötelező körök (Brandenburgi-kapu, Reichstag, stb.), de ezek a turistás dolgok engem csak korlátozott mértékben érdekelnek, sokkal jobban szeretem azt nézni, hogy az emberek hogy élnek egy új helyen, hogyan léteznek, mit csinálnak, vagy mit nem csinálnak.

Megint csak az idő rövidsége miatt erre viszonylag kevés lehetőség volt, de azért a tömegközlekedésből már egy csomó mindent le lehet szűrni. Alapvetően nagyon tetszett a város, eklektikus, koncepció nélküli, hippi, mégis nagyon megvan a varázsa. És remek a sör. Csak ne lenne olyan rohadt hideg. A csontig hatoló hideg miatt kapott egy jó nagy fekete pontot.

Nyelvi szempontok

Az ázsiai, illetőleg a spanyol körúttal ellentétben Németországban nem rí le rólam már tízezer kilométerről, hogy külföldi vagyok – daliás termetem, világos hajam és kék szemem pihe-puhán simul a német sztereotípiák által diktált társadalmi normatívákba kinézésileg, így meg volt az az előnyöm, hogy csak nagyon ritkán kezdtek el hozzám angolul beszélni. És mire rájöttek, hogy én biza nem vagyok német (tehát a harmadik másodpercben), már esélyük sem volt átváltani angolra.

Ez alól csak az volt kivétel, ha eleve angolul szólítottak meg (pl. mikor a Reichstagnál foglaltuk a helyünket a túrára) – ekkor úgy éreztem úgy volt helyénvaló, ha angolul válaszolok. Ettől eltekintve igyekeztem mindenhol a németet nyomatni, végtére is ezért jöttem ki!

Ugye az alap, hogy a nyelvben azt kell megfogni, ami érdekel és azon keresztül kell tanulni azt. Személy szerint imádom a játékokat, sokat köszönhetek nekik (pl. néhány dioptriányi szemromlást), így örömömben szinte sikongattam, mikor megtudtam, hogy van Berlinben egy videójáték-múzeum.

Arra is vettem az irányt (nem is értem miért egyedül?) – maga a kiállítás csalódás volt, mert pici volt és kevés dolog és egy szobát szerintem durva túlzás múzeumnak hívni, azonban belecsöppentem a csak hétvégenként esedékes “tárlatvezetési” túrába – tök véletlenül egy csoport mellé keveredtem, akiket a hölgy éppen okosított az elektromos kultúrából, majd késésemet látva feltette a kérdést, hogy megismételje-e a kedvemért az eddig elhangzottakat. Sok érdekes dolgot tudtam meg sok kedvenc játékomról – pusztán azért, mert tudtam németül. Angol nyelvű vezetés nem volt. Újabb pluszpont arra, hogy miért is éri meg nyelveket tanulni. 🙂

A szorgalmas nyelvtanuló mindenhol megtalálja a lehetőséget a fejlődésre

A szorgalmas nyelvtanuló mindenhol megtalálja a lehetőséget a fejlődésre

Bekeveredtünk még egy Mercedes múzeumba is, ahol jó nyelvtanuló módjára lenyúltam a prospektusokat német, angol, spanyol és kínai nyelven is, hogy azokat párhuzamosan használhassam fel a nyelveim fejlesztgetésére. Tanulság? Mindenhol keresni kell a lehetőséget a tanulásra, fejlődésre.

Emanuel, a német blogger

Facebook követők már ismerik a történetet, azonban mindenképpen ide kívánkozik a dolog: rögtön az érkezés utáni nap sikerült összefutnom Emanuellel, egy német bloggerrel, akinek a blogja a német nyelvről rengeteget segített. Bárcsak minden nyelven lenne egy hasonló – rettentő jól leírja a nyelv működését, teszi mindent könnyfakasztóan humoros formában.

Természetesen a helyi sörök gazdag ízeit felfedezendő, egyből a megfelelő kulturális egység felé vettük az irányt, ahol az úr rákérdezett, hogy németül vagy angolul kommunikáljunk – az idő lelassult, a jeges levegőben megláttam ahogy a kilélegzett levegő kis felhőcskéket formál, amint ajkam megremeg, agyam zsibbadni kezdett, a nyelvem kiszáradt, majd szinte öntudatlanul mondtam ki: Deutsch. Lássuk azt a pudingot.

A lehető legjobb döntés volt – noha piszkosul kellett figyelnem, mert Emanuel a két szép szememért nem beszélt lassabban (csak ha megkértem), rettentő jó tapasztalat volt, mert végre élőben, kötetlenül használtam a nyelvet arra, amire való: hogy hidat képezzen két ember, két kultúra között. Tehát nem azért voltam ott, hogy megtanuljam helyesen ragozni a “schwimmen” szót, hanem azért hogy megismerjek egy másik embert, egy hasonló bloggert, nyelvi kockát, hasonló gondolatokkal, tapasztalatokkal. Végre arra használhattam a nyelvet, amiért tanultam.

Noha a három hónapos tanulás alatt rengeteget gyakoroltam szóban, azok mindig egy adott témáról, “biztonságos” közegben zajlottak – ez pedig olyan volt, mintha biztosítókötél nélkül kezdtem volna hegyet mászni: félelmetes, ugyanakkor rendkívül bizsergető. Azt hiszem, ha valaki egyszer ezt megtapasztalja, utána már egy nyelv sem állhat az útjába.

Az egy órásra tervezett találkozóból lett négy, és volt szó mindenről: nyelvekről, kiejtésről, blogolásról, írásról, történelemről, pici gazdaság, milyen az élet Berlinben, milyen az élet Magyarországon.

Emanuel és én

A két színjózan nyelvmániás

Emanuel türelmesen hallgatott, ahogy összerakosgattam a kis gondolataimat, néha segítő kezet nyújtott és befejezte helyettem, ha nem találtam a megfelelő szót, de alapvetően nem nyelvtanulásról volt itt szó, hanem puszta kommunikációról – sem őt, sem engem nem akadályozta meg abban, hogy én hibákkal, lassabban beszéltem, mert nem ez volt a lényeg. És soha nem is ez kellene hogy legyen.

Persze ez a sok új dolog eszméletlen szellemi terhelés, két és fél óra után kérdezte Emanuel, hogy váltsunk-e angolra, de mondtam, hogy ha lehet, akkor maradjunk még a németnél. Ezúton is köszönöm neki, mert olyan élményhez segített hozzá, amiért nem lehetek elég hálás.

A beszélgetés aztán egy ponton átváltott angolra, ugyanis felfedeztem, hogy milyen tökéletes amerikai akcentussal beszéli az angolt – nem volt semmi a tipikus német, kicsit vicces akcentusból benne. Elmondta, hogy erre nagyon figyel, rengeteget gyakorolja és noha gyakorlatilag anyanyelvű szinten beszél angolul, ő csak akkor fogja kipipálni azt, ha tökéletes angol, amerikai és ausztrál akcentussal IS tudja azt beszélni. Most ezen dolgozik – emellett tud olaszul, hollandul és franciául is. Rengeteg mindenről tudtunk volna még dumálni, de ment az utolsó vonat – viszont továbbra is kapcsolatban maradunk.

Az volt a tervem, hogy az eseményről is videót csinálok, de a telefonom erre vonatkozó képességei némileg korlátoltak, a kocsmában pedig eleve tök sötét volt, másik nap pedig már nem ért rá. De nem kell aggódni, van videó, csak mással. Ahogy már írtam, szerkesztés alatt áll, néhány nap és napvilágot lát a dolog, aztán lehet verdiktet mondani a német projektemről.

Konklúzió, tervek

Én úgy érzem, hogy sikerült elérnem azt, amit akartam – fejlődésre persze mindig van lehetőség, de egészen meg vagyok elégedve. Természetesen a három hónap után még bőven lehet beletenni melót, de úgy gondolom, hogy ebből az időből kihoztam majdnem mindent, amit tudtam.

Utóbbi tapasztalataimról egy online tanfolyamot is készítek, amiben mindent tippet, trükköt, apró mozzanatot videóban rögzítek, hogy mások is profitálhassanak belőle, lerövidítve a tanulási folyamatot. Erről egy picit később bővebben.

Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmet, ahogy ígértem, nemsokára jön a videó, az összefoglalók tömkelege, tapasztalatok megosztása, no meg majd a tanfolyam is. Napsütéses hetet mindenkinek!

Ja, igen: ha tetszett ez az írás, mutasd meg másoknak is. 🙂

Ugrás az oldal tetejére