A középiskola befejezése után döntenem kellett, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. A barátaim elmondása alapján az főiskolai/egyetemi éveket nem érdemes kihagyni, már csak az egy főre eső bulik száma miatt sem.
Jött a kérdés: hová lehet bekerülni a legkönnyebben? A műszakira – akkor oda nem kellett felvételizni, elég volt egy közepes átlagot produkálni a középiskolában és automatikusan megnyíltak a mérnöki karok ajtajai.
Az, hogy cseppet sem érdekelt a dolog, a legkevésbé sem zavart. A heti hat buli valahogy kárpótolt érte, remek élményekre és még jobb barátokra tettem szert a felsőoktatási évek alatt.
Az, hogy cseppet sem érdekelt, igazából azt jelenti, hogy meglehetősen utáltam: a vaskalapos megközelítés, az állandó szabályok, a rugalmasság teljes hiánya nem igazán esett egybe az én világnézetemmel.
Ami a jegyeimen is meglátszott – maradjunk annyiban, hogy nem voltam évfolyamelső.
Mivel akkoriban a magam ellensége voltam, ezért a Budapesti Műszaki Főiskola elvégzése után jelentkeztem az egyetemi kiegészítő képzésre, hiszen eltekintve a tanulmányoktól, marhára élveztem az egyetemi életet.
A BME-n a szívatás megháromszorozódott, aztán az utolsó évben úgy döntöttem, hogy akkor én most ezt tisztelettel abbahagynám, van nekem jobb dolgom is annál, minthogy még mindig hülye geometria teszteken próbáljak átmenni úgy, hogy közben nem szúrom ki a szemem a körzővel.
Ekkor vettem egy nagy levegőt, kiköltöztem Ausztráliába és beiratkoztam ott egy főiskolára, ami sokkal közelebb állt az én elképzeléseimhez: programozást tanultam. Ami ennél azonban sokkal fontosabb: ekkor (2009. január 25-én) indítottam el ezt a blogot. 🙂
Hogy miért írtam mindezt le?
Noha kifejezetten utáltam, hogy kb. 8 féle fizikát kellett tanulnom a főiskolán és az egyetemen, valamint focipálya nagyságú papírlapra kellett mindenféle motorblokkokat tervezni csukott szemmel és hátrakötött kézzel, pár hasznos dologra is megtanítottak a mérnöki tanulmányaim, amit a mai napig kamatoztatok mind az életben, mind a nyelvtanulásban. Ezeket szeretném most megosztani.
Törekedni kell a tökéletesre, de tudni kell, hogy soha nem érhető el
A termodinamika (hőtan) órákat kifejezetten kedveltem (Környey tanár urat tiszteltetem innen is) – itt tanultam meg, hogy ha egy tökéletes rendszert akarunk tervezni, akkor halálra vagyunk ítélve.
A súrlódás, a hőveszteség, a molekuláris diszperzió mind mind olyan dolog, amit ha fejen állunk sem tudunk kikerülni. Ezek egyszerűen jelen vannak és számolni kell velük.
A Carnot körfolyamatból tudjuk, hogy egy belsőégésű motor maximális hatásfoka 38%. Ez azt jelenti, hogy a maradék befektetett energia (ami a beletankolt üzemanyagból jön) 62%-a veszteség. Elvész. Hővé alakul és elillan, súrlódássá alakul és fújhatjuk az egészet. Hiába kapkodunk utána két kézzel, az még nem fog a motorban maradni.
Hogy jön ez a nyelvtanuláshoz?
Ha arra törekszel, hogy minden egyes idegennyelven kimondott mondatod tökéletes legyen, akkor soha az életben nem fogsz megszólalni, vagy ha igen, akkor a beszélgetés már hat fejezettel arrébb jár.
Ezért fogadd el, hogy soha, de soha nem fogod elérni a tökéletes szintet és máris sokkal könnyebb lesz kinyitni a szádat.
Ja, igen: egyetlen anyanyelvű és senki más sem beszél vagy használja a nyelvet tökéletesen. Én például biztos vagyok benne, hogy legalább 1 helyesírási hiba van ebben a cikkben valahol (annak ellenére, hogy harmincötször átnéztem). Számít ez valamit?
Senki nem beszél tökéletesen, így ne aggódj te sem, ha nem pontos, amit leírtál vagy kimondtál. Tehát, amit tehetsz: törekszel a lehető legjobbra, de elfogadod, hogy tökéletes úgysem lesz.
A visszacsatolás a fejlődés legjobb eszköze
Ez pedig az előző pontból következik egyenesen.
Soha egyetlen mérnök vagy feltaláló sem csinált semmi korszakalkotót az első próbálkozásra. Thomas Edison sem úgy kelt fel egy kedd reggel, hogy
“Na, akkor most gyorsan, még reggeli előtt feltalálom a villanyégőt, hogy aztán végre mehessek golfozni a haverokkal”.
Több száz sikertelen kísérlet után már a legtöbb újságíró kikezdte és cinikusan kérdezgette, hogy mi lesz már azzal a 60 W-os égővel, kéne már, mert elég sötét van a kamrában és nem találom a barackbefőttet?
Ő meg szépen elmagyarázta, hogy már megtalált 800 módot arra, hogy hogyan nem működik a dolog és folytatni fogja addig, amíg megtalálja. Még jó, hogy nem adta fel, különben ezeket a sorokat most gyertyafénynél körmölném lúdtollal egy pergamenre.
Hogy jön ez a nyelvtanuláshoz?
Mikor megtanulsz egy új nyelvtani szabályt, azt magadnak is kell használnod – saját példamondatokat alkotva bizonyíthatod be magadnak, hogy nem csak érted, de meg is jegyezted a szabályt. Egy új nyelvet megtanulni hosszú és nehéz folyamat és még soha senki a földön nem született úgy, hogy elolvasott egy nyelvtankönyvet kínaiul, majd odafordult Wu úrhoz a kínai étteremben, hogy egy 120 fogásos menüt rendeljen a rokonságnak, tökéletes akcentussal, kiejtéssel, és persze 20 méter hosszú körmondatokkal.
A száz meg száz (mi több, ezer) hiba segít megmutatni, hogy mi nem úgy van az adott nyelven, ahogy azt te gondoltad. Hiszen honnan is tudhatnád, egészen addig míg legalább egyszer nem hallottad azt valakitől helyesen? Ezért van szükség sok inputra.
Addig csak jó esetben is találgatunk. De ez nem baj. Mert ez segít könnyebben és jobban bevésni a megtanultakat.
Mikor Tajvanon jártam, azt a minicélt szabtam magamnak, hogy minden nap, legalább egyszer hibázzak akkorát, hogy a helyiek azt megmosolyogják. Jelentem, többszörösen sikerült túlteljesíteni a tervet.
És tudod mit?
A “legrosszabb”, ami történt, az az volt, hogy az eladó, vagy a pincér mosolyogva megkérdezte, hogy honnan jöttem és mit keresek én itt.
Bármennyire is erőltetem a memóriámat, nem emlékszem, hogy valamelyikük a szablyája után tapogatózott volna, hogy szíven szúrjon a Tarzan szintű mondataim hallatán.
Ez a visszacsatolás hihetetlen értékkel bírt, rengeteget tanultam belőle és rengeteget dobott az önbizalmamon is. Többek között ezért (is) megfizethetetlen egy jó tanár segítsége, motiválása.
A fokozatos megközelítés biztosítja a folyamatos haladást
Azt már tudjuk, hogy hibázni kell és azt is, hogy soha nem fogunk tökéletesen beszélni – sőt azt is, hogy azért törekedni kell rá. Viszont hogyan juthatunk el a teljesen kezdő szintre az áhított folyékonyságig?
Amiben biztos vagyok, az az, hogy nem úgy, hogy felkelünk egy szép csütörtöki napon és kiugrunk az ágyból, hogy na, akkor megjöttünk, ma már folyékony vagyok angolul/németül/akármiül.
Ez egy hosszú és lassú folyamat. Persze, optimalizálni rengeteg mindent lehet (akár a szótanulást, akár a memóriát, akár az időt).
Tehát valahol el kell kezdeni, bele kell tenni az időt és végig kell szívni az utat.
Mikor a német felsőfokú nyelvvizsgára készültem fel egy év alatt az újrakezdő szintről, akkor minden nap egy bő órát foglalkoztam a nyelvvel. Minden nap egy picit többet tudtam, minden nap egy picit előrébb léptem. Nincsenek csodamódszerek, meg “14 nap alatt villámmódon megtanulok németül” dolgok.
A másik, amiért fontos a fokozatosság: ha nem nyitod ki a szádat és használod a már elméletben megtanult dolgokat (nyelvtan, szavak), magyarán nem követsz el hibákat, akkor túl nagy rés lesz a passzív és az aktív tudásod között.
Ez magyarul annyit jelent, hogy úgy érzed, hogy már tudsz egy csomó mindent, viszont mégsem tudod magad kifejezni valamiért. És hát ennyi tanulás után már illene sokkal jobban beszélni a nyelvet – de hát valamiért mégsem tudsz három szónál többet összerakni.
Ez azért van, mert nem 3 év tanulás után kell kimondani az első angol mondatodat, hanem rögtön az első megtanult szó után el kell kezdeni szépen, lassan, fokozatosan használni a tanultakat.
Így néz ki: tanulás – gyakorlás – rettenet mennyiségű hiba elkövetése – visszacsatolás – korrigálás. Aztán jön az új kör. Ez a tanulás öt üteme.
A „hogyan lehet megoldani” szemlélet a sopánkodás helyett
Az ausztrál fősulin Pythonban (is) kellett programozni. Imádtam a tanárt és a nyelvet is. Michael az egyik hétvégére egy elég combos házi feladatot adott ki – egy komplett jegyvásárló rendszert kellett leprogramozni.
Miután lemondtam az összes tervezett hétvégi programot és kitöröltem az összes könnyet a szememből, feldobtam 6 liter kávét főni, majd magamra zártam a szoba ajtaját (a kávéért azért kimentem).
Gyönyörűen sütött a nap egész hétvégén, az összes ablak nyitva volt a lakásban, így a szomszédok élőben kísérhették végig a szenvedésemet a programmal – fennhangon próbáltam megrendszabályozni a biteket, hogy álljanak már olyan sorrendbe, ahogy azt én elképzeltem, hogy hétfő reggel kapjak rá egy elégséges jegyet.
A stresszes csapkodást, a “mi a rossebért nem működik ez, mikor kéne?” felkiáltásokat pár óránként azzal szakítottam meg, hogy kimasíroztam a szobából és felesküdtem a vérbosszúra a tanár ellen. Képzeletben már nyolcszor keresztre feszítettem és hát a voodoo baba is a kezem ügyében volt.
A 48 óra alatt az alvás miatt nem nagyon kellett aggódnom, hiszen mint olyan, teljesen elkerültem, azonban valahol vasárnap estefelé (fogalmam sincs, elvesztettem az időérzékem) győzedelmesen jöttem ki a szobából és jelentettem be ország világnak (ami abban a pillanatban a kanapé volt), hogy befejeztem és működik. Hétfőn el is fogadták, én viszont túl fáradt voltam hozzá, hogy bármilyen szinten is érdekeljen. De a lényeg, hogy megcsináltam és rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb.
Ez csak egy volt a számtalan hasonló mókából a felsőoktatásban, de azt hiszem, ha nem szedem fel a szintén műszaki beállítottságú édesapámtól, valamint a mérnöki tanulmányaim során az “itt ez a probléma, hogyan tudnám én ezt megoldani?” szemléletet, akkor már rég feladtam volna, nem csak az egyetemet, de a nyelvtanulást is.
Őszinte leszek: a mérnöki tanulmányaimból nem sokra emlékszem.
Fogalmam sincs, hogyan kell már deriválni, a mátrixról a filmek jutnak eszembe, ha pedig azt kellene kiszámolni, hogy leszakad-e a ház vagy sem, nem valószínű, hogy meg tudnám fejből csinálni.
Viszont egy dolgot nagyon megtanultam.
Ha eredményt akarok látni, akkor miután kirinyáltam magam (mér kell ezt nekem csinálni? Úgysem lehet megcsinálni? Pont ééén?), le kell ülni és beletenni a melót és izzadni és szenvedni és kínlódni. Így lesz belőle tudás. És ez tökéletesen igaz a nyelvtanulásra is.
Mindig lesz benne katyvaszpont, ahol megáll a tudomány és látszólag semmi nem mozdul. Ekkor egy kis szünet segíthet, de aztán vissza kell pattanni a lóra és továbbnyomni.
Hogy jön ez a nyelvtanuláshoz?
Mikor nagyon nem megy valami a tanulásban, akkor érdemes megállni egy pillanatra, félretenni mindent, elővenni egy tiszta papírt és tollat és felírni rá jó nagy betűkkel:
Mi a probléma? Mi a valódi probléma?
Tegyük fel, hogy Németországba akarsz költözni dolgozni. Ehhez meg kell tanulnod naponta 30 szót. Mi több, utána észben is kellene őket tartani.
Vizsgáljuk meg a helyzetet. Mi a valódi probléma? Miért nem tudsz megtanulni napi 30 szót?
Lehet, hogy azt hiszed, hogy ez az egész nyelvtanulósdi nem neked való (de, igen). Nézz a mélyére. Mi a probléma? Lehetséges, hogy este 7-kor esel haza 12 óra meló után, az agyad helyén egy zokni van. Nem a motivációddal, vagy a nyelvvel van a probléma.
Teljesen egyértelmű, hogy nem vagy abban az állapotban fizikailag, hogy megtanulj 30 szót.
Mi lehet a megoldás?
A valódi probléma a fizikai fáradtság – tehát tedd olyankorra a tanulást, amikor nem vagy fáradt. Mondjuk kora reggelre. Vagy az ebédszünetre. Vagy verjél be egy erős kávét (amitől persze nem fogsz tudni aludni).
Persze, ez áldozatokat követel – de ne feledd, te nem kifogásokat, hanem megoldást keresel. Elfogadod az áldozatot, beleteszed a melót és eléred a célod.
Lehet, hogy az a baj, hogy egyszerűen képtelen vagy megjegyezni a szavakat – erre a legjobb, ha mnemonikákat használsz.
Lehetséges, hogy nem emlékszel a reggel megtanult szavakra. Nem, nem te vagy a hülye, csak egy kicsit jobban meg kell értened, hogy hogyan működik a memóriád. Olvasd el ezt a cikket és kezdd el használni az Ankit, és máris jóval beljebb leszel.
Ezt tanultam én a főiskolán, meg az egyetemen. De éppen most kezdtem el magamtól tanulni a better explained segítségével a matekot, amit fősulin kellett volna megtanulnom. Ki tudja, még az is lehet, hogy egyszer elsajátítom?
